Több mint egy hónapja nem írtam ide. Úgy tűnik, a blog lett az áldozata annak, hogy a második félévben sokkal jobb órákat sikerült felvennem, és hogy a gyakornoki munkámat is elkezdtem. Minden nap rengeteg betűt ütök le, arra sem idő, sem energia, hogy ide is írjak.

Amikor nem ide írok, akkor többek között oknyomozó újságírást tanulok – felvettem Dan Keating (Washington Post) data journalism óráját, ahol azt tanuljuk, hogyan facsarjunk ki adatokat a hivatalokból és ha megkaptuk őket, akkor hogyan szedjük ki a táblázatokból, ami számunkra érdekes. A programozás része megy a legkönnyebben – a MySQL szerintem teljesen baráti program, és ha szabad kicsit dicsekednem, nos, én írtam belőle a legjobb ZH-t az egész csoportban!

Féléves projektként pedig a montgomery megyei rendőrség állatvédelmi osztályából próbálok meg közérdekű adatokat kicsikarni. Azt gondoltam, ha már állatokat mentenek, akkor biztosan jó fejek és nem lesz nehéz dolgom, de vicces kedvű hivatal ők is: a sokszoros telefonos üzeneteim után szombat reggel 7:26 perckor hívtak vissza. Persze még aludtam, és amikor én 9-kor visszahívtam őket, már nem vették fel. It’s gonna be fun!

A másik órám pedig minden hétfőn Dana Priesttel van, aki a Washington Postnál oknyomozó újságíró. Most épp nem a CIA európai titkos börtöneinek leleplezéseivel foglalkozik, mert azon már ugye túl van, hanem a világszerte politikai okokból bebörtönzött újságírókról és a sajtószabadságról ír cikksorozatot. Az érdeklődésének megfelelően újságírni is ilyen témákon keresztül tanít minket: egy-egy bebörtönzött újságíróról kell mindenkinek írnia. Hétről hétre ad új tippeket, hogy ki merre menjen tovább, hogy jobb legyen a cikke és derítsen ki minél többet a kideríthetetlennek tűnő témákról. Közben folyamatosan mesél arról, ő hogyan dolgozik.

És mivel szinte minden történetben kulcsszerepe van az adott ország és Amerika viszonyának, rengeteget tanulok az amerikai külpolitikáról is. Most pedig, hogy már lassan két hónapja nyakig vagyok az azerbajdzsáni politikában, felfedeztem ennek az órának egy mellékhatását is: ismét rájöttem, mennyire szeretem a munkámat. Minél többet megtudni egy távoli országról, beszélni azokkal, akik ott laknak és megpróbálni minél jobban megérteni az azt befolyásoló geopolitikai viszonyokat a lehető legjobb munka a világon. A külpolitikai újságírást nagyon szeretem, bár azt csak remélem, hogy hosszú távon meg lehet majd belőle élni.

A gyakornoki munkámat is megkezdtem: Dana Priest beleegyezett, hogy neki dolgozzam a sajtószabadság-projekten, így most ez köti le az időm elég nagy részét. Interjúkat csinálok és kutatok, minden nap érdekesebbnél érdekesebb emberekkel beszélek, nagyon szerencsésnek érzem magam. És nem csak ebben: eleinte nagyon meg voltam illetődve, de kiderült, hogy Dana az egyik legkedvesebb és legsegítőkészebb újságíró, akivel csak találkoztam, és nagyon szívesen adja át a tudását a fiatalabbaknak.

Közben sok egyebet, ami ide a blogra is elfért volna, a Népszabadságnak írtam meg. A teljesség igénye nélkül: januárban írtam az amerikai főiskolákon járványos nemi erőszakról, megírtam az amishoknál tett látogatás élményeit, okoskodtam egy sort netsemlegesség témájában és elmondtam a mondandómat a vasárnapi nyitva tartásról is. És készülőben van egy riport a civil hackerekről – ez volt az utóbbi időben az egyik kedvenc munkám. Coming soon!