Tisztán emlékszem: nyolc évvel ezelőtt Hartfordban ültem a nyári otthonomként szolgáló ház lépcsőjén, ölemben a laptoppal, mellettem egy pohár borral és egy doboz papírzsebkendővel, és bőgve írtam az egyik utolsó ottani blogbejegyzésemet. Arról, hogy egy év alatt az ember kialakít egy életet, amit nagyon nehéz ott hagyni.

Most ugyanez zajlik, csak épp a silver spring-i lakásban ülök és bor helyett cider van a számítógép mellett. Nagyon sok barátot hagyok itt és nagyon sok helyet, amit megszerettem. Megint lett egy életem, és most ezt megint magam mögött hagyom.

Nehéz, mert ez tényleg fantasztikus év volt. Sokkal, de sokkal többet kaptam tőle, mint vártam, emberileg és szakmailag is. Kaptam két életre szóló barátot, Priyalit és Rosiet. Ők segítettek a legnehezebb pillanatokban, lehetett együtt nevetni és sírni, és minden este rájönni, hogy India, Mexikó és Magyarország nincs is olyan távol egymástól. Igazi otthont és családot teremtettünk együtt, és nagyon jól tudom, hogy ez mekkora ajándék. Hiszen az ideérkezés harmadik napján semmi másra nem hagyatkozhattunk, mint az ösztöneinkre, amikor eldöntöttük, hogy összeköltözünk. Ezek a döntések nagyon ritkán sülnek el ilyen jól.

Az első hónapok útkeresése után pedig a második félévben szakmailag is megtaláltam a helyem. Olyan emberekkel találkoztam, akik minden nap arra kényszerítettek, hogy átlépjem a saját határaimat. A data journalism órámon kapott feladatokhoz heteken át kitartóan üldöztem a marylandi Montgomery megye rendőrségét, közérdekű adatigényléseket írtam angolul és brutális méretű adatbázisokban napokig tartó kutatással találtam elképesztő sztorikat. Mindeközben Dan Keatingtől megtanultam a legfontosabbat: az adatokon, adatbázisokon alapuló újságírásnak egyik legkisebb része a programozás és az adatbázis-kezelés. Az csak annyi, mint ácsnak megtanulni használni a kalapácsot – alap, amit tudni kell. De a lényeg a sztori, a számok mögötti emberi történetek, na meg az olvasók, akiknek olyan cikket kell adni a végén, hogy lehetőleg rá se jöjjenek, hogy a munka egy hatalmas adatbázis elemzésén alapul.

A legtöbbet szakmailag és emberileg is Dana Priesttől tanultam. Januárban elkezdtem az órájára járni az egyetemen, majd egy hónap múlva maga mellé vett dolgozni. Bekerültem a csapatába, akikkel a sajtószabadság-sorozatot írja a Washington Post számára, és ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velem ebben az évben. Ennek egyik része szakmai: hét hónapot Amerika egyik legjobb oknyomozó újságírója mellett tölteni hatalmas lehetőség. Élesben láthattam, hogyan dolgozik és a mindennapi munka közben tanulhattam tőle.

Ugyanilyen fontos, amit emberileg kaptam Danától. Két Pulitzer-díja van, de – hogy egy kedves, névtelenségbe burkolózó ismerősének szavait idézzem – nem veszi magát túl komolyan. Dana az egyik legkedvesebb és legközvetlenebb ember, akit ismerek, akinek egyáltalán nem szálltak a fejébe a sikerei. Nem riad vissza a munkától, és ha egy szerkesztő húsz megjegyzéssel és kérdéssel adja vissza a cikkét, akkor nem lesz belőle hisztis primadonna, hanem természetesnek veszi, hogy ez a folyamat része. Nem derogál neki fiatalokkal együtt dolgozni, és azt sem bánja, ha a címlapon nem egyedül szerepel a neve, hanem a munkatársakkal együtt. Nem csak oknyomozást lehet tőle tanulni, hanem szakmai alázatot és szorgalmat is.

Nagyszerű év volt, nagyon sokat kaptam. Hoztam írás közben még egy cidert, és közelebb hoztam a papírzsepis dobozt is. Mostanában sokat mondogatom: az ember kifelé is bőg a repülőn, amikor nekiindul egy évre, meg aztán hazafelé is, amikor búcsúzkodik. De nincsen a sírással semmi gond – csak azt jelenti, hogy megérte. Nagyon.