Körülbelül két hete voltam a washingtoni Holokauszt emlékmúzeumban, ami alapvetőenegy jól felépített, illusztrált történelemkönyv. Részletesen elmondja az antiszemitizmus terjedésének és a nácik hatalomra jutásának a történetét. Ám nagyon érdekes volt, hogy nem hallgatja el, sőt nyíltan említi az Egyesült Államok által elkövetett hibákat.

Nem esik át a ló másik oldalára, nem Amerikáról szól. Ám amikor arról van szó, hogy a nácik sterilizáltak hátrányosan megkülönböztetett csoportokat, a kiállítás konkrétan leírja: ilyen először Amerikában történt. Később pedig, amikor egy képen azt látjuk, hogy a harmincas években az árják és a zsidók nem ülhettek az utcán ugyanazokra a padokra, hanem csak a számukra kijelöltekre, a kiállítás megjegyzi: ehhez az “ötletet” az Amerikában a feketéket és fehéreket szegregáló törvényekből merítették.

Van egy kisebb terem, ahol 5-10 perces rövidfilmeket vetítenek kizárólag az Egyesült Államok szerepéről. Arról, hogyan győzte meg magát az amerikai politikai- és sportvezetés, hogy igazából nincs is nagy baj, nem kell bojkottálni az 1936-os berlini Olimpiát. Arról, hogy hogyan próbálta meg a politikai elit eleinte kisebbíteni az európai tragédiát, mert nagyon nem fűlt a foga a háborúhoz. Egy teljes terem, és minden film arról szólt: mit rontott el Amerika. Szembenéztek vele, keményen.

A sajtó volt az egyetlen, amely jól jött ki a filmekből. A bejátszások szerint az amerikai lapok már sokkal, sokkal korábban megkongatták a vészharangot és példásan tudósítottak a náci háborús bűnökről.

Newseum – a sajtó sem ünnepelteti magát

Ma pedig a Newseumot, a hírek múzeumát vettük célba, ahol az egyik első terem a sajtó történetét mondja el. Amikor a második világháborúhoz értem, kerestem a Holokauszt-múzeumban látottak nyomait – önfényezést a sajtó részéről, saját maga ünnepeltetését – de semmi ilyet nem találtam.

Sőt az egyik vitrin külön kiemelte, hogy egyes amerikai lapok próbálták elbagatellizálni a Holokausztot. Ezek közt volt a Chicago Tribune, de még a The New York Times is. Utóbbi rendszeresen elrejtette a hátsó oldalakra a náci rémtettekről írt tudósításait. A felirat szerint azért, mert a lap kiadója, Arthur H. Sulzberger zsidó volt, és nem akarta, hogy rásüssék a bélyeget: a zsidó lobbi irányítja a lapját.

Newseum – First Amendment folyosó

A kiállított oldalak közé ennek illusztrálására New York Times 1944. július 2-i számának 12. oldalát tették. Amikor kihúztam a lapot rejtő fiókot, rögtön elkezdtem olvasni a lap tetején a nagyobb cikkek címeit, de nem találtam, amelyik németországi tudósítás lett volna. Pedig ott kell lennie, nem? Persze, a felirat azt mondta, elrejtették hátulra, de azt nem tudtam elképzelni, hogy ott nem egy nagyobb tudósítást fogok találni.

Hosszú másodpercekig keresgéltem és csak utána találtam meg egy egészen pontosan húsz soros cikket a jobb felső sarokban, a legújabb divat szerint készült női ruhák reklámja felett. A cikk pedig azt írja: törökországi magyar források szerint immár 400 ezer magyar zsidót hurcoltak el Lengyelországba. A húsz sorba még belefért annak említése, hogy 1940-ben még 800 ezer zsidó élt Magyarországon, illetve hogy ez már két hetes hír.

A magyar zsidóság tragédiája 20 sorban, a 12. oldalon. A kiállítás kommentárja szerint a NYT azzal indokolta ezeket a döntéseit, hogy nehezen ellenőrizhető információk alapján íródtak ezek a cikkek.

Az efféle szembenézéshez valószínűleg kell a történelmi távlat – az iraki háborút megelőző, a médiában megjelenő hangulatkeltésről például egy szó sem esett. De egyik kiállítás sem ünnepelte Amerika szerepét vagy az amerikai sajtó nagyságát. És ez nagyon szimpatikus volt.