Szerdán elhunyt Jonathan Crombie kanadai színész, aki Gilbert  Blythe-ot alakította a magyarul Anna címmel futó tévésorozatban. Rajongók tömegei döbbentek meg és gyászolnak: Crombie csupán 48 éves volt. Agyvérzést kapott.

Számomra a tévésorozat, illetve inkább a könyvsorozat tinédzserkorom meghatározó része volt. Szerintem 10-12 éves lehettem, amikor a kiskunfélegyházi gyermekkönyvtárból először kihoztam az árva kanadai kislány történetének első négy részét, és egy hét alatt mindet végigolvastam.

Ezt egy-két évente azóta is megismétlem, de egy ideje már a saját példányaimat olvasom. Talán 16-17 évesek lehettünk, amikor Zsuzsi barátnőmmel nagy kalandként egy-egy nyári délutánon átvonatoztunk Kecskemétre. Bóklászásaink során itt belebotlottunk egy olyan könyvesboltba, ahol árultak angol nyelvű könyveket – és megvettem az Anne-könyveket eredeti nyelven. (Akkoriban felénk még nem volt internet, a mobiltelefonok még csillagászati összegekbe kerültek, a félegyházi könyvesboltban pedig az eladók még Jane Austenről sem hallottak soha, nem hogy Lucy Maud Montgomeryről. Szóval nem túlzok, akkor ez tényleg nagy szám volt.)

Persze ma már más szemmel olvasom Anne történetét, de még mindig magával ragad. Minden évben tud mást adni. Nem volt olyan régen, amikor egy újranézés vagy újraolvasás során rájöttem, milyen sokat adott nekem Anne Shirley. Kívülről úgy tűnhet, ez is csak egy romantikus kislánykönyv, aminek a végén a szerelmesek összeházasodnak. De az Anne-sorozat ennél sokkal több, és szerintem minden kislánynak jót tesz, ha valaki a kezébe adja.

No de mit tanultam Anne-től és Gilberttől, ami miatt érdemes minden évben elővenni a könyveket, főleg nagyobb lelki bajok esetén, iránymutatást keresve?

1. Hogy nem kell tökéletesnek lenni és hasonulni a többiekhez. Anne iskolatársai pufókak, pirospozsgás arcúak és fidres-fodros ruhákban járnak – mert akkor, az 1900-as évek elején ez volt a divat. Ő sovány, vörös és szeplős, Marilla pedig csúnya ruhákba öltözteti. Anne mégis szép és kitűnik a többiek közül – nem utolsósorban az értelmes tekintetével.

2. Tanulni és okosnak lenni nem ciki. Anne osztályelső (már amikor Gilbert nem hagyja le). Miközben iskolatársnőit csak a fiúk érdeklik, Anne a Ben Hurt olvassa a pad alatt és keményen tanul. Amikor pedig egyetem helyett otthon marad tanítónőnek, akkor esténként a teraszon tanul latinul. Nem a diploma érdekli, hanem a tudás.

3. Szabad hibázni és hülyének lenni. Anne eleinte borzasztóan rossz novellákat ír, rosszul bírja a kritikát, buta álmokat kerget, giccses könyveket olvas és túl sokat foglakozik azzal, mit gondolnak róla a pletykás helyi asszonyok.  Annyi hibát követ el, hogy fel sem lehet sorolni, kezdve attól, hogy hiúságában zöldre festi a haját egészen odáig, hogy könyvoldalak százain keresztül nem veszi észre, hogy a szomszéd fiúba, Gilbert Blythe-ba szerelmes.

4. Hogy a legkisebb dolgokban kell keresni az örömet. Anne úgy tud örülni egy virágzó fának vagy egy pataknak, mintha mesés kincset talált volna. A leírások emiatt néha giccsesnek tűnnek a könyvben, de egy idő után rájön az ember, hogy ezekben egy nagy adag irónia is van. Az írónő  nevet Anne túlzó lelkesedésén, de közben azt is mondja: hát nincs igaza?

5. Hogy a pénz egyáltalán nem minden. Anne egy farmon nő fel, egy idős testvérpár neveli. Pénz nincs sok, még ruhafodorra sem. Amint Anne egy kicsit felnőttebb lesz, már nem követeli a puffos ujjú ruhát, mert tudja, az a legfontosabb, hogy a sok évnyi megpróbáltatás után végre szerető otthonra talált. De soha nem a pénz hajtja, még akkor sem, amikor majdnem hozzámegy Roy Gardnerhez. Nem a pénz vonzza Roy személyében sem, hanem annak a borús, regényhősökre emlékeztető tekintete. (Mondtam már, hogy Anne sokszor hülye?)

Gilbertnek nyíltan megmondja, amikor beleegyezik a házasságba: szívesen lesz vidéki orvosfeleség, és nem zavarja, hogy még gyémántgyűrűre sem fogja futni. (Megjegyzés: ez az amerikaiaknak nagyobb csapás, itt nagyjából „kötelező” az egyévi fizetésbe kerülő gyémántgyűrű eljegyzéskor. Magyar szemmel ez agyrém.)

6. Hogy a család és a barátok mindennél fontosabbak. Gyerekként még nem nagyon értettem Anne-t, amikor úgy dönt, nem fogadja el a neves egyetemi ösztöndíjat, hanem otthon marad segíteni a beteg Marillának. Túlzott önfeláldozásnak tartottam. Valahogy biztosan meg lehetett volna oldani másképp, nem? De később megértettem, hogy miért volt fontosabb neki, hogy segítsen annak, aki otthont adott neki és felnevelte. És a „kihagyott” egy évből sem veszett el: Anne vidéki tanítónőként rengeteget tanul a valódi életről.

7. Hogyan kell optimistán tekinteni a jövőbe. Amikor Anne nem megy egyetemre, hanem tanítónő lesz, vidáman ül a teraszon a latinkönyvével, és csak annyit mond: ez csak egy kanyar az úton, és alig várja, hogy kiderüljön, mi van a kanyar után.

8. Hogy nem valaminek kell lenni, hanem valakinek. Anne akkor is a különleges és okos Anne, amikor „csak” kisdiák vagy „csak” tanítókisasszony. Teljes szívével-lelkével csinál mindent, legyen az önkénteskedés, zoknifoltozás, tanulás vagy tanítás. Teljesen mindegy, mi van épp a névjegykártyádra írva – a lényeg nem ott van.