Figyu, öt perc múlva kezdődik az órám, és a Washington Post egyik multimédiás guruja jön vendégelőadónak, nem jössz te is? – szegezték nekem a kérdést tegnap este az egyetem folyosóján, amikor már majdnem elindultam hazafelé.

Persze nem volt kérdés, ráhúztam még másfél órát a napra. A Washington Postra most egyébként is érdemes nagyon figyelni – egy éve vette meg az Amazon-vezér Jeff Bezos, és a szakmát nagyon érdekli, a sajtó jövőjét is kitalálja-e az internetes guru. (A Politico a minap mondjuk épp azt írta, hogy a dolognak egyelőre nincs sok látszatja, a The New York Times David Carr-ja viszont lelkendezve ünnepli az újjáéledni látszó egykori konkurensét.)

Mindenesetre itt egy vázlatos összefoglaló arról, Tim Wong szerint merre is megy az újságírás éppen.

– A digitális kiadásból származó bevételek növekednek, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a print eséséből származó bevételeket ellensúlyozza. Továbbra is a nyomtatott lapból származik a bevételek jelentős része, de mindenki tudja, hogy hosszú távon át kell állni majd a digitális kiadásnak kell eltartania a szerkesztőséget. (Erről már itt írtam pár hónapja.)

– Az online kiadásban a leginkább életképesnek a native advertising tűnik, azaz a fizetett cikk. Ez az év nagy újdonsága a sajtópiacon, hiszen a legnagyobbak (köztük a New York Times is) indultak el ezen az úton, miközben nagyon sok sajtóetikai kérdést vet fel. Wong szerint a Washington Post mindent megtesz, hogy ezeket a fizetett cikkeket megkülönböztesse a többi tartalomtól: más a háttérszín és az oldal dizájnja is.

– a felhasználót, olvasót nem a brand érdekli, hanem az, megkapja-e a keresett információt. Ez azt jelenti: aggregálni kell, akármelyik konkurens weboldal jött ki egy hírrel előbb, azt át kell venni, kommentálni és odaadni az olvasónak.

– ennél már csak talán az érdekli jobban az olvasót, milyen könnyen jut hozzá az adott információhoz. A honlap halott – az olvasót ott kell elérni, ahol ő van, és úgy, ahogyan ő akarja. Azaz: minden közösségi oldalon jelen kell lenni, minden új platformot használni kell. (Akár még az egybites Yo appot is.) Költői kérdés: érdemes-e még a webes címoldalra költeni? (Erről sokat lehetett olvasni, amikor kiszivárgott a The New York Times titkos digitális stratégiája.)

– előbbinek a következménye, hogy az olvasó nem az adott sajtótermék honlapjával, illetve annak címlapjával találkozik először, hanem a cikkoldallal, amelyre “bezuhant”. Itt kell megfogni!

– le kell bontani az olyan nagy becsben tartott falat a szerkesztőség és a sales között. Ez NEM azt jelenti, hogy lépten-nyomon fizetett tartalmakat kell közölni jelölés nélkül. Azt jelenti, hogy a két oldalnak beszélnie kell egymással: a sales tudja, mi készül a szerkesztőségben. Például egy kiscicás különkiadáshoz tudnak kiscicás hirdetéseket felhajtani.

– fontos a felhasználói élmény. Az olvasó, főleg ha multimédiás anyagra kattint, kapjon valamit, ami tényleg elkápráztatja. Emellett mindennek nagyon, nagyon, nagyon gyorsan kell betöltődnie. Két másodperc várakozás után az olvasó már el is kattintott.

– tudni kell, kik az olvasók. Részletesen ki kell elemezni, ki mikor és hová kattint. Sok helyen tudják, hogy az olvasók reggel jönnek, de a nyomtatott lapba dolgozó újságírók mégis este hétre adják le a cikkeiket.