„Nagyon kevesen mondanák arra, amit csinálok, hogy újságírás. Nem is voltam soha újságíró, csak fixerként dolgoztam néha japán újságíróknak” mondja Dan Silverman, a PopVille blog szerzője. A blogot 2006-ban kezdte, nem sokkal azután, hogy Washingtonba költözött. Ekkor még volt „rendes polgári foglalkozása”, a blogra pedig naponta egy posztot tett ki, aminek már akkor is az volt a lényege: mi történik Washingtonban? Na nem a politikában, hanem az utcán.

Ma már az amerikai újságírás egyik legújabb, de sikeresnek és életképesnek tűnő trendjének egyik legismertebb képviselője. Az Egyesült Államokban számos városban felbukkantak az úgynevezett hiperlokális (hyperlocal) oldalak, amelyek témája az adott kis közösség ügyes-bajos dolgai. A működésük alapja, hogy egy-két ember dolgozik rajtuk, így olcsók. A helyi hirdetők pedig hajlandók fizetni a reklámokért, mert tudják, hogy pontosan azokhoz jut el az üzenetük, akik a közvetlen környezetükben laknak, így a legnagyobb eséllyel vásárlóik lesznek.

„Az emberek szerintem két dolog miatt kezdték el olvasni a blogomat. Az egyik a fotóim voltak, amelyek a szép arcát is megmutatták annak a városnak, ahol folyton csak rablásokról és gyilkosságokról lehetett hallani. A másik pedig az, hogy volt egy betöltendő űr. Nyílt egy új étterem? Senki nem írt róla, csak én” magyarázza. „Néha nem tettem ki mást, mint egy ajtót, ami tetszett. De az olvasók szerették” mondta.

A PopVille blog címe onnan származik, hogy Silverman eredeti felhasználóneve: Prince of Petworth, azaz Petworth hercege. Petworth ugyanis az a washingtoni negyed, ahol lakik. Ám hamar túlnőtt a blog ezen a környéken, a blogon ma már váronegyedekre lebontva is lehet akár olvasni a híreket.

Azóta eltelt nyolc év, ma már ez Silverman főállása. 2009-ben jött el az a pont, amikor úgy döntött: feladja „civil” állását, és a blogra koncentrál. „Iszonyúan féltem, de akkor még nem volt se családom, se lakáshitelem, így beleugrottam” mondta múlt héten a Marylandi Egyetem újságírás tanszékén, ahol arra bíztatta a hallgatókat, hogy egyedül is megállják a helyüket, nem kell feltétlenül egy nagy médiacégnek dolgozniuk.

Ma már naponta legalább harminc poszt kerül ki a PopVille blogra, ami havi kétmillió oldalletöltéssel és félmillió egyedi látogatóval – és az ezek hozta hirdetésekkel – eltartja Silvermant és családját.

Lövöldözés, elveszett macskák és fotók

„Minden szombaton fogom a fényképezőgépem, és sétálok 20-25 kilométert. Az ekkor szerzett információk és fényképek adják a következő hét alapanyagát. Ehhez jönnek hozzá az olvasók által beküldött információk, enélkül nem tudná egyetlen ember csinálni” mondja.

Kikerül a blogra, ha valaki valahol lövöldözést látott, vagy ha valakinek a szomszédjába betörtek. Kikerül, ha valakinek elveszett a macskája, vagy ha valakinek az utcájából már két hete nem vitték el a szemetet. „Kirakom, és egy órán belül nincs már ott a szemét. Hihetetlen” mondja. De az elveszett kutyák és macskák is hamar meg szoktak kerülni.

„Nagyon sok a habkönnyű semmiség is a blogon, de azért vannak komoly témák is. Hallottam már vissza, hogy ha valaki erőteljes szirénázást hall az utcájában, egyből az én blogomra jön fel, mert nálam biztos megtalálja, mit történt. Az egyik szomszéd ugyanis biztos beküldte” meséli. Arra nincs lehetősége, hogy egy-egy hírnek, történetnek utána menjen, hiszen egyedül van. De többször megtörtént már, hogy ezt megtették helyette a nagy lapok, például a The Washington Post.

Titkos sikerreceptjének része a napi „dühöngő” poszt is. Eleinte hetente kétszer tett ki egy posztot egy fotóval, aminek egy lényege volt: alatta a kommentekben bárki bármit írhatott. Morgolódhatott, elsírhatta szerelmi bánatát vagy hogy nem működik a tűzscsap a háza előtt. A dühöngő hamarosan olyan népszerű lett, hogy az olvasók kikövetelték, hogy minden nap legyen.

Másik titkos fegyvere a lista. Egyszer kitett egy listát washingtoni éttermekről, óriási nézettséget hoztak neki. „Nem írtam, hogy ezek a legjobb éttermek, vagy hogy a legújabbak. Csak annyit, hogy ez itt egy lista éttermekről. Szétszedték” mondta, hitetlenkedve.

Honnan a pénz?

2007-ben Silverman egyszer csak kapott egy emailt valakitől, hogy hirdetne a blogon. Azt kérdezte: mennyibe kerül? „Fogalmam sem volt ezekről a dolgokról, csak a hasamra ütöttem. Lehet, hogy nagyon alacsony árat mondtam!” mondja nevetve.

Profik azóta sem segítik a reklámfelületek eladásában, bár a működést azóta professzinálisabb alapokra kellett helyeznie. „Ahogy egyre nagyobb leszel és egyre több lesz a hirdetőd, rájössz, hogy egyszerűen most már nem omolhat össze az oldal egy órára sem. Márpedig százezer olvasó körül már elkezd minden szétesni” mondta.

Pánikba esett, és keresett egy New York-i céget, aki intézi a szervertárhelyet és a technikai ügyeket. „Csak a tárhely havi 1500 dollárt elvisz. És ami a legfontosabb, gyorsnak kell lennie az oldalnak, különben elkattint az olvasó. Ez rengeteg pénzbe kerül.” A reklámok egyébként továbbra is úgy jönnek, mint korábban, csak az emailt Silverman már azonnal továbbítja a New Yorkiaknak, akik intézik a továbbiakat.

A bevételek 80-90 százaléka a hirdetésekből van, 10-20 százalék pedig szponzorált posztokból. Legutóbb például egy ingatlanfejlesztő közölt posztot egyik legújabb épületéről. „Ez a legdrágább hirdetési forma, és ami meglepő, hogy az olvasottságuk is nagyon magas” mondja Silverman. Az amerikai sajtóban egyébként ez az egyik legvitatottabb újítás jelenleg: szabad-e elmenni a fizetett tartalom felé? A hirdetők nagyon szeretik, az olvasók nem bánják, de sokan etikai kérdéseket vetnek fel vele kapcsolatban.

Közvetítőnek tartja magát, nem újságírónak. „Azt rakom ki, ami engem is érdekel. Ettől nem is érdemes eltérni, különben az emberek észreveszik, hogy nem vagyok őszinte” vallja.

„Ha tippet kellene adnom egy kezdő bloggernek, azt mondanám, hogy írjon valami olyanról, amiről senki más, és akkor az emberek olvasni fogják.”