Sziszüphosz emailjei

Amerikában az ember nem hal meg, csak alulteljesít – olvastam tindézserkoromban egy akkoriban nagyon divatos és humorosnak szánt idézetes idézetes könyvben. Ma már be merem vallani, hogy akkor fogalmam sem volt róla, mit jelent.

Valamivel később persze megértettem, hogy miről szól. Az elmúlt néhány hétben viszont már át is éltem a túlhajszolt, teljesítménykényszerrel teli amerikai életet, és a saját bőrömön tapasztalom, miről szól a mondat. Többek közt ez is volt az oka annak, hogy csak most kezdtem blogolni, pedig már augusztus közepe óta Washingtonban lakom, és a marylandi egyetem újságírás tanszékén tanulok, kutatok.

Otthon is sokat dolgoztam, de a napi 10-12 óra munka, illetve aközött, hogy néha úgy érzem, nincs életem és levegőt sem kapok, minőségi különbség van.

Egészen idáig például nem értettem, miért van teli az angol nyelvű internet olyan cikkekkel, amelyek ahhoz adnak tippeket, hogyan kezeljük az emailek áradatát. Hallottam már arról is, mi az “email backlog”, azaz a megválaszolatlan levelek tömege, amelyek elintézésre várnak, de nem nagyon értettem. Persze, újságíróként minden nap sok levelet kaptam eddig is, de szépen megválaszoltam őket és estére nem maradt egy sem.

Itt viszont tényleg úgy ömlenek a levelek, hogy ki kellett találnom egy csillagozási-színezési rendszert, hogy ne vesszen el amelyikkel foglalkozni kell. “Megválaszoltam 12 emailt. Közben jött 16 másik. Mindannyian Sziszüphosz lettünk” panaszkodott épp a minap a Twitteren Gabriella Coleman, akit azért követek, mert a hacker- és IT-dolgok nagy szakértője.

Az egyetemen főleg 22-23 éves csoporttársaim vannak, újságírónak tanulnak. Minden évben legalább három gyakornoki állásuk van – egy-egy a tavaszi meg őszi szemeszterben, egy pedig nyáron. Ha nem úgy végeznek, hogy már legalább 10-12 helyen dolgoztak előtte, nincs esélyük a versenyben. A tévé- és rádió szakirányosok utolsó évben gyakorlatilag főállásban dolgoznak az egyetem tévécsatornájának. De ez csak egy óra a négyből, amit félévente teljesíteni kell, hogyan járnak a többi háromra? – kérdeztem a tanáruktól. “Erre vannak a késő este kezdődő órák. Leadjuk a fél hetes híradót, és utána bőven el tudnak rá menni” hangzott a válasz.

“Nekem most épp három állásom van. Ezt teszi veled Amerika!” mondta nevetve Lily, aki a kétezres évek elején érkezett az Egyesült Államokba tanulni Szerbiából. Ma már elégedett amerikai állampolgár, de a nevetésben érződik egy kis fáradtság.

Mindezeket nem panaszképp írtam. Élvezem, hogy minden napom érdekes feladatokkal és új emberekkel, találkozásokkal van teli. Próbálom minden percét kihasználni és kiélvezni.

De ma már értem, miért kell az amerikaiknak annyi önsegítő könyv arról, hogyan egyensúlyozzák ki a munkát és a magénéletet. Megértem, akinek reggel nincs ideje meginni otthon a kávét, hanem a termoszban felkapja és elrohan vele. Megértem, aki kinyitja a laptopját a buszon és elmélyülten dolgozik addig is, amíg beér a munkahelyére.

Világossá vált, hogy a “TV dinner” miért nem ugyanaz, mint amikor szimplán a tévé elé cipelem a tányéromat. Munkából hazaérve az embernek néha nem hogy főzni nincs ereje, de még pizzát rendelni sem, hanem csak kivesz egy doboz készkaját a fagyasztóból, és bevágja a mikróba.

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s