Egy havas, hideg márciusi napon másztam meg először a Lincoln-emlékmű meredek lépcsőit, több mint nyolc évvel ezelőtt. Már nem emlékszem rá, de biztosan nagyon fáradt voltam, mert egész éjjel buszoztam Hartfordból.

Azt is tudom, hogy az emlékmű körül hatalmas felfordulás volt, mert sok ezren tüntettek Bush ellen, és mivel egy csapat motoros ellentüntető is érkezett, a rendőröknek kellett a két tömeget elválasztani egymástól.

De minderre csak a fotók emlékeztetnek. Ha visszagondolok arra a napra, csak az jut eszembe, hogy lépdelek felfelé, alig kapok levegőt és azon gondolkodom: én erről a helyről valamikor az iskolában tanultam, és most itt vagyok! Amikor angolórán arról olvastunk, hogy Washington közepén van a Mall, a hosszúkás, hatalmas parkos terület a sok ingyenes múzeummal, a két végén a Capitoliummal és a Lincoln-emlékművel, eszembe sem jutott, hogy valaha eljutok ide.

Azóta is ez a kedvenc helyem Washingtonban. Leülök a legfelső lépcsőfokra és onnan nézem a kilátást, meg persze a felszálló repülőket, amelyek hihetetlenül közel vannak, mert az egyik reptér a városon belül van. Közben jókat lehet gondolkodni az életről, a világmindenségről, meg mindenről.

Bárki jön látogatóba, ide viszem el először. De legjobban egyedül szeretek ott üldögélni. Jól esik kimenni, ha töltődni akarok vagy fontos dolgokat kell átgondolni, és ebben még a turisták tömege sem zavar. Washington egyébként azon kevés városok egyike, ahol egyedül kószálva is nagyon jól érzem magam. Amikor novemberben a nagy Humphrey konferencia első napján körbevittek minket városnézni (a társaság nagy része nem Washingtonban tanult, csak erre a néhány napra jöttek ide), persze itt is megálltunk. Én a húszperces szabadidőt kihasználva elszakadtam a csoporttól és ismét egyedül látogattam meg Abraham Lincolnt.

Később volt, aki kérdezte, hová lettem.

Hát, csak egyedül akartam lenni. Itt úgy a legjobb.