Amíg a website többi részét építgetem, illetve próbálok mindent időben leadni a Washington Postnak, ismét egy régi kedvenc blogbejegyzést teszek ide, ezúttal Hartfordból. Következzék a jól szituált bunkó és a szegény környék kedves lakosainak tanmeséje nyolc évvel ezelőttről!

Hartford szegény, koszos és veszélyes. Ez mind igaz, de annyira azért mégsem, hogy L.-hez hasonlóan ódzkodjak attól, hogy fényes nappal elsétáljak a kisboltba kenyérért. Még akkor sem, ha Frog Hollow, ahol mindketten lakunk, Hartford egyik latin negyede. Megesik, hogy egy túlzottan sok önbizalommal megáldott helyi erő megjegyzéseket tesz az autójából kihajolva, és sötétedés után én sem sétálgatnék egyedül az utcán. Ám nappal egyáltalán nem érzem magam veszélyben, és eddig mindig kedvesek voltak hozzám az emberek.

Épp ma ért két olyan élmény, ami megerősített az fentiekben. Ma volt a Business Expo a kongresszusi központban, és a Hartford Business Journal gyakornokaként én is ott nyüzsögtem. A főszerkesztő ötlete nyomán egy virtuális szerkesztőséget állítottunk fel. Három laptop, egy hatalmas képernyő és négy riporter, akik hárommondatos híreket írnak abból, amit a kiállítóktól a helyszínen megtudnak.

A sztorikat azonnal feltettük egy weblapra, amely pontos mása az erredeti HBJ oldalnak, és a pavilon előtt az LCD kijelzőn látszódott. Én is körbejártam néhányszor, fotókat készítettem Jonathan sztorijaihoz és írtam is párat. Amerikai módra mindenki mosolyott, kedves volt, még akkor is ha csak elmentem egy pavilon mellett.

A mosdóból jöttem épp vissza, amikor már a harmadik pavilonból mosolyogtak rám és köszöntek. A következő pult mögül is megeresztett egy mosolyt jólfésült öltönyös, majd a nyakamban lógó sajtóbelépőre mutatva megjegyezte: „Do I have to press that? It does say PRESS!” (szójáték, a press azt is jelenti: sajtó, de azt is, megnyomni valamit). Szerintem nem kell mondanom, pontosan mely testtájamat takarta a sajtóigazolvány. Először udvariasan – angolul – válaszoltam neki, hogy ne nyomjon meg rajtam semmit, és csak azután küldtem el az anyjába, magyarul. Úgy jobban esett.

Nem hittem volna, hogy ilyennel találkozom ebben a politikai korrekt országban ahol mindenki mindenkit beperel és ahol nem nehéz szexuális zaklatás gyanújába keveredni.

Hazafelé a buszon szokatlanul sokan voltak. Egy nagydarab fiatal nő egyik kezével a telefonját tartotta, a másikkal az egyévesforma kislányát tartotta az ölében. Amikor befejezte a beszélgetést, szimplán beledobta a mobilját a blúzába. A következő megállónál leszállt a mellettem ülő fiatal apuka és a négy év körülli kislánya. A busz ajtaja becsukódott, ők pedig kézenfogva elindultak az ellenkező irányba. Ugyanabban a pillanatban a sofőr, egy fekete nő, belelépett a fékbe, és elkezdett dudálni, mint egy őrült, majd visszanyitotta a busz ajtaját. A férfi visszanézett, a sofőr pedig kiszólt neki – olyan dialektusban, hogy először meg sem értettem: „Hé, a lány nadrágja ki van gombolódva hátul!” A férfi megköszönte, megigazított a kislány ruháját, mi pedig mentünk tovább –Frog Hollow felé.