Ezt a posztot eredetileg 2010 áprilisában írtam, egy nappal Washingtonba érkezésem után. Most, hogy újraolvastam a régi blogjaimat, megakadt rajta a szemem, és mivel még mindig egyetértek minden szavával, újra posztolom!

Újra itt vagyok a világ legudvariasabb országában. Mindenki kedves, mosolyog, kellemes napot kíván, és tudni akarja, hogy vagyok. A Starbucksban az eladólány megdícsérte a kopottas, hároméves dzsekimet, hogy milyen aranyos, a szállodában pedig mindenki akkora széles mosollyal fogad, mintha minden nap látna. A délelőtti, az amerikai kormányzati rendszerről előadást tartó ötvenes pasas azonnal azt kérte, hogy a keresztnevén szólítsuk, és úgy beszélt velünk („guys”, stb.) mintha mindig is ismertük volna egymást, vagy legalábbis mintha arra készülne, hogy ő is velünk, a tizenöt európaival utazik a következő három hétben, és ezért máris barátkozni akar. Pedig nem, két óra múlva elbúcsúzott, nem látjuk többet.

Még az a homeland security officer is nagyon kedves volt, aki majdnem nem engedett be az országba. Nézegette egy darabig a papírjaimat, majd ráírt az egyikre egy nagy „B” betűt, és kellemes napot kívánva utamra engedett. Én hasonlóan kellemes hangnemben, vidáman válaszoltam neki és indultam kifelé, ám két folyosóval és három ajtóval arrébb ismét megnézte valaki a papírjaimat, és mutatta, hogy a „B” azt jelenti, még egyáltalán nem döntötték el, hogy bejöhetek-e. (Ezt azért a mosoly mellett igazán említhette volna az első is.)

El kellett mennem oldalra egy kihalt és sötét terembe, ahol magasított pultok mögött, A, B és C betűk mögött ülnek további homeland security officerek. A fiatalember, aki szólított, elborzaldt a papírcsomó láttán, amit a kezébe adtam, és úgy döntött, először inkább a szajhának öltözve utazó görög nőt kérdezi ki arról, mit is akar Amerikában kezdeni. Nem engedte, hogy elmagyarázzam, hogy azért a sok papír, mert az egyetlen dokumentum, ami nagyon kellett volna ahhoz, hogy beengedjenek (a vízum mellett)  az Eyjafjallajokull tevékenységének köszönhetően nem repülte át az óceánt hozzám. Ezért csomó másolat, levél és egyéb bizonyíték volt a kezemben, ami kissé őt is összezavarta. Arról, hogy az amerikai külügyminisztériumnak van egy International Visitors Programja, még nem hallott.

Nem aggódtam, mert tudtam, hogy ha már egyszer az amcsik hívtak, csak beengednek. Leültem egy székre, és mivel magyar idő szerint ekkor már hajnal kettő volt, én pedig több mint 12 órája voltam úton, kezdtem álomba szenderülni. Látványos nyugodtságom is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a hölgy, aki nemsokára szólított, kedvesen (hogyan másképp ebben az országban?) elbeszélgetett velem, egyből a nevemen szólított („Anita”, és véletlen sem „Miss”, vagy a vezetéknevem), megtárgyaltuk a papírproblémát, és szintén nagyon kedvesen hamar megadta a pecsétet, amivel végül kiengedtek a reptérről.

Sokan felületességnek tartják az amerikaiak folyamatos kedvességét és mosolygását. Mert hogy igazából úgysem akarják tudni, hogy vagy, akkor meg minek megkérdezni? Nem akarnak a barátod lenni, akkor mindek egyből tegeződni meg mosolyogni és haverekodni? Én azonban ezt nagyon szeretem, mert szerintem ez nem felületesség, csak életmód. Nem szabad összetéveszteni a pillanatnyi bratyizást a komoly barátságokkal – itt ugyanolyan nehéz igazi barátokat szerezni és közel kerülni valakihez, mint bárhol másutt a világban.

Viszont így kedvesen sokkal szebb és elviselhetőbb a napi rutin. Nem jobb, hogy mosolyogva rám köszön a boltos, és ha kérek tőle valamit, akkor még nagyobb mosollyal megkeresi? Hát nem jó, hogy gorombaság helyett megköszöni, hogy ott vásároltál?

Imádom Magyarországot, de mosolyogni megtanulhatnánk az amerikaiaktól.

Take care, and have a great day!