Az elmúlt két hónapban rá kellett jönnöm: itt tényleg a Twitteren zajlik az élet. Hiába vagyok a Facebook zsonglőre, hiába tudom minden titkát és kezeltem a Népszabadság Facebook-oldalát is, hiába jóbarátom a Pinterest vagy az Instagram, itt ez semmit sem ér.

Márpedig aki nem twittel, az nincs is. Az önéletrajzíró-tanfolyamon elmondták: jó, ha a címünk és telefonszámunk után odaírjuk a Twitteres elérhetőségünket is. Ahhoz pedig nem árt egy okosan fenntartott tweet-folyam. Tegnap felhívták rá a figyelmem, hogy mindenképp legyen az emailjeim végén aláírás pontos munkahellyel, telefonszámmal és természetesen a twitteremmel. Ha pedig egy újságíró állást keres, és fel tud mutatni egy kifogástalan twitter-folyamot és legalább kétezer követőt, az jó pont: azt mutatja, profin kezeli a közösségi médiát és hoz magával egy közönséget az új munkahelyére.

(Csendben teszem hozzá: őrület, hogy az egyébként is túlhajszolt amerikaiak mostmár azt is elvárják egymástól, hogy kifogástalan, professzionális twitter-folyamot tartsanak fenn!)

Eddig csak arra használtam a Twittert, hogy kövessem a médiapiac és az internetszabályozás szakértőit, így mindig tudtam, mi történik a számomra fontos területeken. Néhány héttel az ideérkezésem után elkezdtem megosztani tweeteket, magyarul retweetelni azokat, amelyek különösen érdekesek voltak.

De a szintén a Twitteren élő Indiából érkezett Priyali rámpirított: a 18 követőm nevetséges, kezdjek végre rendesen foglalkozni a dologgal. Azt is elmondta, hogyan tehetek szert gyorsan követőkre. Ha elmegyek egy konferenciára, ott folyamatosan tweeteljek, és használjam az adott konferencia hashtagjét (amit egyébként minden konferencia kezdetén háromszor elmondanak és általában a kivetítőn is nagy betűkkel kiírnak.) Így mindenki, aki követi az adott konferenciáról érkező tweeteket, az látni fogja, amit írok, megosztja és így sokan felfigyelnek rám.

Múlt héten voltam a Brookings-ban meghallgatni egy panelbeszélgetést az afroamerikaiak egyenjogúságának helyzetéről. Mivel az adott hashtag jó nagy betűkkel virított az előadók mögött, elővettem a telefonomat és rákerestem a Twitteren. Azonnal ömleni kezdtek a tweetek: a körülöttem ülő emberek tényleg folyamatosan nyomták, ami elhangzott a konferencián! Nekem már az is elég volt, hogy egyszerre figyeljem, amit írnak és ami elhangzik, meg sem próbáltam írni.

Tweetre fel!

Ám ma megint konferencián voltam, ezúttal data journalism témában. Elhatároztam, hogy itt már meg kell próbálkoznom a twitteléssel is és új követőket szereznem – ha törik, ha szakad!

Az első előadó felszólalása alatt annyit sikerült elérnem, hogy kikerestem a két hashtaget, amit majd használnom kell: #datajournalism és #cimaevents. De még mindig csak kapkodtam a fejem és csak próbáltam követni, mit írnak a többiek. A második előadás alatt már sikerült gyorsan írnom egy tweetet és nagynehezen előkeresve a billentyűzet mélyéből, három kattintással a # jelet beletenni a szükséges hashtageket. Siker!

Eredmény? Nulla. Senki sem osztotta tovább vagy vette észre, de a többiek üzeneteit olvasva legalább arra rájöttem, hogy szinte mindig mindenki ugyanazokat a félmondatokat ragadja ki és osztja meg – körülbelül úgy, mint amikor egy hosszú cikkből kiragadja az ember a blikkfangos, címnek való félmondatot, ami eladja a cikket a neten is.

A második tweetemre nagyon büszke voltam, majd rájöttem, hogy kétszer tettem bele a #datajournalism taget, és a sokkal fontosabb #cemaevents lemaradt.  Annyi baj legyen, a harmadik már teljes sikerrel kiment, és olyan jól sikerült, hogy maguk a szervezők, a CIMA emberei osztották tovább. Juhéjj!!

Az mondjuk tanulság, hogy ha az ember minden erejével arra koncentrál, hogy összehozzon egy értelmes tweetet, pillanatok alatt elveszíti a fonalat, és mire felnéz a telefonból, már fogalma sincs, miről beszél az előadó. Főleg, hogy közben öt percet eltöltöttem azzal is, hogy megnéztem, tényleg volt-e tornádó. (Nem volt, csak egy vészjelzés, de hamar lefújták. Egyébként nem tudtam, hogy errefelé is lehet tornádó, nem volt elég a Sandy hurrikán két éve, mikor itt voltam az elnökválasztás előtt???)

A # jel nyomában

Van még tehát hova fejlődnöm, meg kell tanulnom egyszerre figyelni és twittelni, mindenesetre ezen a ponton ismét nagyon büszke voltam magamra.

Egészen addig, amíg neki nem fogtam a negyedik tweet megírásnak, és észrevettem, hogy az iPhone billentyűzetén, ha a Twitterben vagyok, akkor a jobb alsó sarokban ott van a # és az @ karakter is, csak hogy gyorabban menjen a hashtagek írása, meg az emberek bejelölése… Én meg eddig keserves munkával három képernyőt lépegettem, hogy beillesszem. Itt feladtam, és inkább végighallgattam az utolsó előadót megszakítás nélkül.

Eredmény? Két új követő, és a megállapítás: még sokat kell gyakorolnom. Hazafelé a metrón pedig megkönnyebbülten nyitottam ki a Facebookot: hazaértem!