Napok óta minden Fergusonról szól. Bárkivel találkozom, az első kérdések között van: mit szólok ahhoz, hogy az esküdtszék nem emel vádat az augusztusban egy fehér rendőr által lelőtt fekete tinédzser, Michael Brown ügyében és hogy láttam-e, milyen súlyos zavargások törtek ki utána Missouriban.

Hétfőn én is éjjel egyig fent voltam, cikket írtam, miközben kapcsolgattunk a CNN és a Fox News között (utóbbit már csak médiaelemzési szempontból is). Élőben lehetett látni, milyen elemi erővel törtek felszínre az indulatok.

Hosszan lehet elemezni a tanúvallomásokat valamint a jogszabályokat arról, mikor lőhet egy rendőr és mikor nem. Bonyolult ügy, feltehetően soha nem fogjuk megtudni, mi történt pontosan, már csak azért sem, mert az egyik résztvevő nem mondhatja el a történetét. Igazságot tenni nem lehet.

Ám ez az ügy már rég nem arról szól, ki kire támadott és joga volt-e lőni Darren Wilsonnak. A közvélemény már csak azt látja: megint egy fegyvertelen fekete fiút lőtt le egy fehér rendőr, akit ezért nem vonnak felelősségre.

Ez pedig, mint tegnap délben azon a tüntetésen is kiderült, amibe véletlenül belefutottam, a legmélyebb sebeket tépte fel a fekete közösségben. Szakértők biztosan meg tudnák magyarázni, miért pont ez az ügy vált szimbolikussá, miért pont ez az eset korbácsolta fel ilyen mértékben az érzelmeket.

Tegnap a marylandi egyetem menzáján a hirtelen szervezett tüntetés szónokai egészen a rabszolgatartó időkig nyúltak vissza, amikor őseiket elhurcolták Afrikából. Odáig, hogy a polgárjogi mozgalom sem hozta el a várva várt egyenlőséget, hogy továbbra is másodrendű állampolgárnak érzik magukat. Hogy kisgyerekként féltette őket az édesanyjuk, mert olyan rossz környéken laktak, hogy bármikor lelőhették volna őket.

Közel három órán át beszéltek, szavaltak és rappeltek a fájdalmaikról, közben sírtak, ölelkeztek és imádkoztak. “„Amerikát nem érdekeljük mi, feketék. Semmibe veszik az életünket. Ezt már többször is a tudtunkra adták. Mert ha nem így lenne, akkor felelősségre vonnák azokat, akik elveszik az életünket. És ebből elegünk van!” mondta nekem tegnap egy jogra készülő harmadéves lány, Opeyemi Owoeye.

“Miután megöltek, ezer okot találnak majd, hogy igazolják, miért öltek meg. Súlyos lelki válságot okoz nekem mostanában, hogy tudom, a hazám milyen kevésre tart. Rosszul vagyok tőle, és csak üvölteni akarok. Ezért is jöttem ide, üvölteni” mondta egy 19 éves fekete diák, Kosi Dunn, amikor leültünk beszélgetni a tüntetés után.

Kelet-Európaiként soha nem fogom tudni ezt teljesen átérezni és megérteni, de az igaz: elég csak egy rövid ideig itt élni (Washingtonban különösen, ahol jelentős fekete közösség él, ráadásul szegények), világosság válik, hogy nagyon messze a teljes egyenlőség.

Számtalan statisztikát lehetne sorolni arról, mennyivel szegényebbek az afroamerikaiak, mennyivel nagyobb eséllyel kerülnek börtönbe, mennyivel alacsonyabb az iskolázottságuk vagy mennyivel nagyobb esélyük van egy utcai lövöldözésben meghalni.

De aki nem akar statisztikákat olvasni, annak elég felülnie a J4-es expresszbuszra Washington két külvárosa között, és $1,75-ért, és egy óra alatt elsuhannia a hófehér, csillogóan gazdag Bethsedából a szegény, veszélyes és feketék lakta College Parkba. Ez a legjobb lecke szegregációból.

A riportom a tegnapi egyetemi tüntetésről itt olvasható >>>